Az Utazó Magazin blogja

A következő napi program a Monument Valley táblahegyei voltak. Kb két és fél óra út Pageből (98-->160--> 163-as út), hogy elérjünk a westerfilmek legismertebb forgatási helyére. Itt forgatták 1939-ben John Wayne, Hatosfogat című moziját, mely után egész Hollywood rádöbbent, hogy nincs western a Monument Valley nélkül. Később olyan filmeket forgattak itt, mint a „Volt egyszer egy vadnyugat”, a Clint Eastwood főszereplésével készült „Bosszú az Eiger csúcsán”, vagy a „Vissza a jövőbe” trilógia 3. részét.  Emellett olyan alkotásokban is feltűnt, mint a „Mission: Impossible 2” vagy amit a szintén navajo, helyi idegenvezetőnk is elmondott: 4 hónappal ezelőtt itt forgatta Johnny Depp a „The Lone Ranger” című filmjét.

Kérdésemre elmondta Harry, az indián túravezetőnk, hogy 9 család él még a mai napig is őseik életmódját követve a völgyben (minden modern eszközt elutasítva, így természetesen áram sincs például), de a fiatalok nagytöbbsége elhagyja a helyet, és bemennek a városokba, ahol számukra vonzóbb életet élhetnek.

A Monument Valley három legismertebb táblahegye

Habár egy darabig saját autóval is be lehet menni a területre, az út hepehupássága miatt, és a különleges információk és élmények miatt, melyet csak a helyi indiánok tudnak átadni, kifejezetten ajánlott, hogy a Valley előtt található visitor centerben (mely a gyönyörű kilátással rendelkező, és emiatt kellően drága The View Hotellel van egybeépítve) fizessünk be egy dzsipes túrára. Az ár fejenként kb. 70 dollár, de vastagon megéri. Egyébként érdemes megszállni a közeli Kayenta városában, amit szintén erősen a navajok laknak.

Kicsit elszaladt az idő, így míg a bejelentkezésem első felét Miamiból írtam, addig a másodikat már itthonról, ezért is a kis kényszerszünet, kellett egy kis pihenés, hogy magamhoz térjek az időeltolódás miatt. Még készítek, egy-két külön, a videókra koncentráló bejegyzést, majd egy Miami és környékéről szóló befejezést, de addig is itt az Arizonában töltött napjaim összefoglalója:

Mielőtt belekezdenék kanyonos-kalandjaim ismertetésébe, felhívom mindenki figyelmét, aki esetleg Amerika e részébe szeretne jönni, és T-mobile ügyfél, akkor készüljön fel arra, hogy az itteni T-mobile szolgáltatás hagy némi kívánnivalót maga után, momentán Las Vegas óta nem működik, mondván, hogy nincs térerő. Csak miután felszálltam Phoenixben a repülőgépre és leszálltam itt Miamiban, csak azóta hajlandó újra térerőt találni. Vélhetően Arizonában nincs olyan jó lefedettségük, ami önmagában még nem lenne gond, a baj ott kezdődött, hogy akármelyik másik hálózatra akartam felkapcsolódni, nem engedélyezte, a SIM kártyámra hivatkozva, hogy nincs hozzá jogosultságom. Emellett az itteni T-mobile-nál (ami egyébként csak névrokona az európainak, két teljesen más cég áll mögöttük) vásárolt usb mobilnetem is az említett okok miatt ugyanúgy megadta magát, mint mikor a telefonom, így ha például Vegas mellett a Death Valley 40-45 C fokos hőségében kaptam volna egy defektet, akkor csak a jószerencsében bízhattam volna, hogy jön valaki. Szóval a lényeg, hogy az Egyesült Államokban nembiztos, hogy érdemes T-mobileosnak lenni, elég gyenge a lefedettségük.

Emellett egy szintén kicsit zavaró dolog lehet, hogy ha azonos útvonalon megy valaki, mint esetleg én, hogy Arizona és Utah határán már ide-oda váltogatják az időzónákat, így hol 9, hol pedig 8 órás az időeltolódás. Ez kicsit megzavarhatja akár a gps-t is az útvonaltervezésben, vagy csak simán minket is, ha úgy látjuk, hogy alig egy óra alatt ott vagyok a gps szerint, aztán kiderül, hogy ő már a másik időzónával számolt.

A Glen Canyon egyik látványossága

Las Vegasból a Grand Canyon és környéke felé két útvonalon gondolkoztam. Az egyik dél-keleti irányban, részben a 66-os utat követve, a 90-es, majd a 40-es országút lett volna, érintve a Hoover gátat, és az aranyláz idejében virágzó, ámde mára már szellemvárost, Oatmant, ahol állítólag nyüzsögnek az utcákon az itt szabadon hagyott szamarak leszármazottai. Még útba ejtettem volna a Grand Canyon Nyugati Peremét, ahol a sokaknak ismerős Skywalk, a levegőbe kinyúló, patkó alakú üvegsétány áll. Aztán innen értem volna el Flagstaff városába, majd innen egy napos túra keretében a western filmek visszatérő gyönyörű hátteréhez, a Monument Valleyhoz.

Igyekszem behozni magamat a leírásokban, bár olyan töménytelen mennyiségű élmény és újdonság ér engem nap, mint nap, hogy esténként általában hulla fáradtan dőlök be az ágyba. Az utóbbi 1-2 napban a Grand Canyont és a környező kanyonokat, illetve nemzeti parkokat jártam be, ma pedig már Floridából, a Miami melletti Fort Lauderdale-ből írok, de még visszakanyarodok egy beszámoló erejéig a Nevada déli részén található bűn városába:

Las Vegas nem hazudtolta meg az elvárásaimat, illetve a filmekben látott képet. A város először is tényleg naplemente után kezd el élni, napközben közel sem olyan szép, vagy nyüzsgő, mint éjszaka. Emellett meg teljes mértékben igaz rá a „bűn városa” becenév, mivel itt szó szerint minden a szerencsejátékról és a szexről szól.

Vegas nappal

A Caesars Palace

A Bellagio

Mikor megkérdeztem egy-két bennfentes ismerősömet, hogy mit várjak Los Angelestől, illetve Hollywood-tól, mindig azt a választ kaptam, hogy nem nagy szám igazából. Sőt, valakinek még egyenesen csalódás is volt, azonban azt mindenki elmondta, hogy viszont ha már ott vagyok, a Universal Studiót semmiképp sem hagyjam ki, mert hogy az valami fantasztikus. Nos, most már, hogy nekem is van rálátásom a dologra, így kijelenthetem, hogy csak részben volt igazuk. Méghozzá a jó értelemben, ugyanis az egy dolog, hogy a Universal Studio kihagyhatatlan (külön postot is írok róla), egyszerűen akkor élmény, hogy már most vissza akarnék menni újra, de emellett számomra, ellentétben a véleményekkel, Hollywood, és úgy általában Los Angeles, pozitív csalódás volt.