A következő napi program a Monument Valley táblahegyei voltak. Kb két és fél óra út Pageből (98-->160--> 163-as út), hogy elérjünk a westerfilmek legismertebb forgatási helyére. Itt forgatták 1939-ben John Wayne, Hatosfogat című moziját, mely után egész Hollywood rádöbbent, hogy nincs western a Monument Valley nélkül. Később olyan filmeket forgattak itt, mint a „Volt egyszer egy vadnyugat”, a Clint Eastwood főszereplésével készült „Bosszú az Eiger csúcsán”, vagy a „Vissza a jövőbe” trilógia 3. részét. Emellett olyan alkotásokban is feltűnt, mint a „Mission: Impossible 2” vagy amit a szintén navajo, helyi idegenvezetőnk is elmondott: 4 hónappal ezelőtt itt forgatta Johnny Depp a „The Lone Ranger” című filmjét.
Kérdésemre elmondta Harry, az indián túravezetőnk, hogy 9 család él még a mai napig is őseik életmódját követve a völgyben (minden modern eszközt elutasítva, így természetesen áram sincs például), de a fiatalok nagytöbbsége elhagyja a helyet, és bemennek a városokba, ahol számukra vonzóbb életet élhetnek.
A Monument Valley három legismertebb táblahegye
Habár egy darabig saját autóval is be lehet menni a területre, az út hepehupássága miatt, és a különleges információk és élmények miatt, melyet csak a helyi indiánok tudnak átadni, kifejezetten ajánlott, hogy a Valley előtt található visitor centerben (mely a gyönyörű kilátással rendelkező, és emiatt kellően drága The View Hotellel van egybeépítve) fizessünk be egy dzsipes túrára. Az ár fejenként kb. 70 dollár, de vastagon megéri. Egyébként érdemes megszállni a közeli Kayenta városában, amit szintén erősen a navajok laknak.
Útközben a Monument Valley-nál
Kőhalom, háttérben pedig a Totemoszlop, vagyis helyi nyelven a YeBiChei sziklaformáció
A kb 3 órás túra során olyan helyeken jártunk, és olyan élményeket kaptunk, mely örökre felejthetetlenné tette számomra a helyet.
Úton a lyukas tetejű beékelődéshez, mely alulról nézve egy sas fejére hasonlít
Az Ear of the Wind szikla, melynek jelentése a Szél füle. Nevét a lyukon átfúvó szél hangjáról kapta.
Az idegenvezetőnk, Harry (felül és balra) és barátja Johnson (jobbra alul) egy ősi navajo éneket adnak elő nekünk
.....................................
Vadlovakat is látni még a völgy területén
Az ez utáni napot kizárólag a Grand Canyonnak szenteltem. Kb 3 és fél óra autózással (163-->160-->89-->64-es utak) érkeztem meg a helyi vistor centerbe. Itt is külön buszjáratokkal lehet végigmenni a perem mentén a szebb kilátóhelyekhez, de természetesen lehetőség van különböző hosszúságú gyalogtúrákat is tenni. Ha azonban gyorsan végezni akarnánk, mert aznapra még van más látnivaló is, akkor kb 3 óra alatt végig lehet nézni itt mindent, aztán haladni a következő úti cél felé. Itt lehet látni egyébként –ha szerencsés az ember –a híres kondor keselyűt is, mely a legnagyobb fesztávolsággal rendelkező ma élő madár (kb. 2 méter), habár nekem sajnos nem sikerült. Én bevallom, hogy sosem voltam olyan nagy Grand Canyon rajongó, és habár tény, hogy szó szerint grandiózus és lenyűgöző volt a látvány, bennem a Monument Valley és az ottani túra vitte a prímet.
A Grand Canyon déli pereme
Egy mókus kémlel a mélybe, hátha lát valami harapnivalót.
......................
A Grand Canyon és a Colorado folyó
Eső áztatja a Grand Canyon távoli peremeit
Az eső után még előbújt a nap, így a légkör páratartalma miatt különleges naplementében volt része az itt tartózkodóknak
Estére valamivel több, mint egy órás autóútra lévő, délre fekvő vadnyugati városban, Flagstaffben szálltam meg. Akárhogyan is járja be a környéket az ember, érdemes itt éjszakáznia 1-2 napot, mert ebből a városból mind a négy égtáj felé max 1-2 órás autózásra szép látnivalók vannak, azonban ezek egyszerre, egy napba nem férnek bele.
Másnapra lendületem kicsit alábbhagyott az utóbbi napok rengeteg látványa és élménye miatt, kezdtem kicsit megtelni (ezzel vélhetően mindenki így lesz, aki esetleg hasonló útra vállalkozik, legyen az a világ bármely pontján), így csupán két programot terveztem be: a keletre lévő Meteor krátert (kb. 1 óra kocsival), és a nyugatra lévő tipikus vadnyugati westernvároskát, Williams-t.
A Meteor kráter kb 50.000 éves, 1.2 km átmérőjű, 170 méter mély, melyet 45 méter magas perem vesz körül. A szakértők szerint kb. 50 méter átmérőjű lehetett és 10-20 km/másodperc körüli volt a sebessége a becsapódáskor. Ezek a számok lenyűgözően hangzanak, azonban ha belegondolunk, hogy tulajdonképpen mégiscsak egy lyuk, amiért még belépőt is szednek, lehúzásnak tűnik, nem? Pedig nem, vagyis talán kicsit igen, de az amerikaiaknak pont az ilyen szituációkban jön ki a különbségük hozzánk képest, és képesek a semmi köré is akkora feneket keríteni, hogy úgy jöttem onnan ki, hogy „na, ez sem volt rossz!” Eleve a személyzet már a belépésnél nagyon kedves volt. A bejárat után pedig rögtön egy nyitott kiállításra vezettek, ahol a NASA itt felhasznált ereklyéiből, mint például a teszt-kapszulából (ebben próbálták el a Földre való visszatérést) volt kiállítás, mert mint kiderült, a nemzeti űrhajózási hivataluk a Holdra szállás előtt itt gyakorlatoztak az asztronautákkal, mert az itteni terület nagyon hasonlított a Holdéra. Emellett egy teljes múzeumot építettek föl, ahol a Földön történt különböző meteor becsapódásokról voltak beszámolók, képek, animációk, volt egy kiállított (megfogható) meteorit darab is. És ha ez még nem lenne elég, egy elég komoly relikvia boltot is odaraktak, hogy nehogy szegény arra tévedő turista Meteor kráteres póló, bögre, kőzetdarab vagy egyéb alkatrész nélkül maradjon.
Már messziről reklámozzák a krátert: Sebesség korlátozás - motorikus gépjárműveknek 50 mph, meteoroknak 26,000 mph
A Meteor kráter 1,2 km átmérőjű
A teszt-kapszula, melyet az itt gyakorló asztronauták használtak
Az itt gyakorlatozó asztronauták fotói a '60-as évekből
A becsapódásból megmaradt legnagyobb meteorit darab. Mérete kb. egy méter széles, tapintásra anyaga tömör fémből állhat.
A kráter légifelvétele
Williamsbe a nap második felében mentem el. Azt kell, hogy mondjam, Arizona egyik leghangulatosabb vadnyugati városkájához volt szerencsém a képében. Hangulatos éttermek, boltok, muzeális értékű épületek és autók egész sora található a kisvárost átszelő – és egybe főutcáját is adó –legendás 66-os út mentén. Emellett egy kiváló steakes is található itt, a Rod’s Steakhouse, ha erre járunk, ne hagyjuk ki!
Williams főutcája, mely egyben a 66-os út is
.......
Egy régi, az 1950-es, '60-as évekből megmaradt benzinkút.
Az utolsó arizonai napon a terv szerint Phoenix felé vettem az irányt, ahonnan este indult a gép. Útközben úgy terveztem, hogy beiktatom még Sedonát, mely a vadnyugat erdős arcának egy jellegzetes helye és a Montezuma Castle-t, ahol a sziklába vájt, közel ezer éves indián lakhelyek láthatóak. Habár Sedonában csak a város főutcáját néztem meg, ott is érdemes megállni egy órácskára, ha teheti az ember, hasonlóan Williamshez, Sedona is nagyon barátságos hely. A Montezuma Castle Sedonától délebbre található nem messze, kb fél órás autóút a városból a 179-es, majd a 17-es főutat követve dél-felé. Két őslakos nép lakott itt közel 300 évig, a kutatók szerint a populáció 100 - 200 között lehetett. Aztán a XV. század elején eltűntek, a pontos okát a mai napig nem tudják.
Kilátás Sedona városkájából
Sedona főutcája
A vadnyugati hangulat az épületek nyomán itt is fellelhető...
...de még néhány járókelő nyomán is.
..............
Sedona melletti "kertváros"
A Montezuma Castle
Egy órát időztem itt, majd folytattam utamat Phoenixbe, ahonnan (ahogy már említettem) a gépem indult este tovább, érintve Atlantát. Onnan pedig a tervekkel ellentétben nem kocsival, hanem szintén repülőgéppel mentem tovább a Miami mellett található Fort Lauderdale-be, de erről majd a következő postban.
