Kicsit elszaladt az idő, így míg a bejelentkezésem első felét Miamiból írtam, addig a másodikat már itthonról, ezért is a kis kényszerszünet, kellett egy kis pihenés, hogy magamhoz térjek az időeltolódás miatt. Még készítek, egy-két külön, a videókra koncentráló bejegyzést, majd egy Miami és környékéről szóló befejezést, de addig is itt az Arizonában töltött napjaim összefoglalója:
Mielőtt belekezdenék kanyonos-kalandjaim ismertetésébe, felhívom mindenki figyelmét, aki esetleg Amerika e részébe szeretne jönni, és T-mobile ügyfél, akkor készüljön fel arra, hogy az itteni T-mobile szolgáltatás hagy némi kívánnivalót maga után, momentán Las Vegas óta nem működik, mondván, hogy nincs térerő. Csak miután felszálltam Phoenixben a repülőgépre és leszálltam itt Miamiban, csak azóta hajlandó újra térerőt találni. Vélhetően Arizonában nincs olyan jó lefedettségük, ami önmagában még nem lenne gond, a baj ott kezdődött, hogy akármelyik másik hálózatra akartam felkapcsolódni, nem engedélyezte, a SIM kártyámra hivatkozva, hogy nincs hozzá jogosultságom. Emellett az itteni T-mobile-nál (ami egyébként csak névrokona az európainak, két teljesen más cég áll mögöttük) vásárolt usb mobilnetem is az említett okok miatt ugyanúgy megadta magát, mint mikor a telefonom, így ha például Vegas mellett a Death Valley 40-45 C fokos hőségében kaptam volna egy defektet, akkor csak a jószerencsében bízhattam volna, hogy jön valaki. Szóval a lényeg, hogy az Egyesült Államokban nembiztos, hogy érdemes T-mobileosnak lenni, elég gyenge a lefedettségük.
Emellett egy szintén kicsit zavaró dolog lehet, hogy ha azonos útvonalon megy valaki, mint esetleg én, hogy Arizona és Utah határán már ide-oda váltogatják az időzónákat, így hol 9, hol pedig 8 órás az időeltolódás. Ez kicsit megzavarhatja akár a gps-t is az útvonaltervezésben, vagy csak simán minket is, ha úgy látjuk, hogy alig egy óra alatt ott vagyok a gps szerint, aztán kiderül, hogy ő már a másik időzónával számolt.
A Glen Canyon egyik látványossága
Las Vegasból a Grand Canyon és környéke felé két útvonalon gondolkoztam. Az egyik dél-keleti irányban, részben a 66-os utat követve, a 90-es, majd a 40-es országút lett volna, érintve a Hoover gátat, és az aranyláz idejében virágzó, ámde mára már szellemvárost, Oatmant, ahol állítólag nyüzsögnek az utcákon az itt szabadon hagyott szamarak leszármazottai. Még útba ejtettem volna a Grand Canyon Nyugati Peremét, ahol a sokaknak ismerős Skywalk, a levegőbe kinyúló, patkó alakú üvegsétány áll. Aztán innen értem volna el Flagstaff városába, majd innen egy napos túra keretében a western filmek visszatérő gyönyörű hátteréhez, a Monument Valleyhoz.
Ahogy a megfogalmazásomból érezni lehetett, végül nem ezt, hanem az észak-kelet felé haladó 15-ös országúton elindulva, majd a 9-es és 89-es utat követve, a sokkal több nemzeti parkot magába foglaló útvonalon mentem, így útba ejtettem a Zion Canyont, Lake Powellt, Glen Canyont, majd a Monument Valley-t, és végül a Grand Canyon Déli peremét és innen Flagstaffot. (Tapasztalatként mondom, hogy a Google Maps-al kiválóan lehet útvonalat tervezni, az utat és az időket is elég pontosan megadja, teljesen használható volt.) Az indulás előtt gondolkodtam, hogy melyik éri meg jobban, de végül is az utóbbi, észak felé vezető út mellett döntöttem, mivel itt több a látnivaló.
Általánosságban elmondható a nemzeti parkokról itt, hogy ha az ember nem több napra jön, hogy túrázzon, és kempingezzen, akkor sincsen gond, van külön megoldás arra, hogy a legszebb helyeket lássuk, mindösszesen pár óra alatt. Külön környezetbarát, ingyenes buszjáratok futnak 10-15 percenként a nemzeti parkok területén, így a kedves turista leszáll az egyik látványosságnál, elidőzik picit, majd a következő, vagy azutáni buszjárattal mehet is tovább, odaszállítják a természeti szépségekhez. Ez egyrészt hasznos is, másrészt meg egy-két parknál kötelező is, hiszen nem engednek be autókat a parkba (pl. Zion kanyon).
Fontos a kezdés előtt leszögeznem, hogy minden park előtt, vagy mellett, van egy visitor center, ahova mindenképpen érdemes bemenni. Térképeket, útvonalakat és fényképes leírásokat kaphatunk a különböző helyekről a parkon belül, leírva a központtól lévő távolságukat, illetve, hogy adott esetben mennyit kell még a buszmegállótól gyalogolni hozzá. Ennek ismeretében pontosan bemérhető, hogy a napunkba mi fér bele, mit érdemes megnézni, és egyáltalán merre érdemes elindulni.
Így volt ez például az első úti célomnál is, a Zion Canyonnál is. Las Vegasból 2-3 óra autózás után érkeztem ide meg a kanyon előtt lévő kisvárosba, Springdale-be, ahol a visitor center is volt. Innen indultak a buszjáratok is, így miután kifizettem a belépődíjat (árakat sajnos nem mindenhol jegyeztem meg, de jellemző rájuk, hogy a legtöbb esetben nem drágák, 20 dollár körül mozognak) fel is szálltam az egyik éppen induló buszra.
A Three Patriarchs, vagyis a Három ősapa hegycsúcsok, névszerint: Ábrahám, Izsák és Jákob
A Zion kanyonban fölénk magasodó sziklák egyike
Ha szerencsések vagyunk, még őzeket is láthatunk
A kanyon gyönyörű, az út a szurdok alján, egy folyó mentén vezet végig. 3 helyen érdemes kiszállni: a Three Patriarchs sziklahármasnál, a Weeping Rocknál, (mely nevét a sziklából a különböző repedéseken át csörgedező vízről kapta), és a végállomásnál lévő folyómenti útvonalnál, melynél érdemes kicsit sétálgatni, ha szerencsések vagyunk, még őzeket is láthatunk (nekem szerencsém volt). Ha egy dolgot kell kiemelni, akkor én a Weeping Rockot emelném, ide talán a legérdemesebb ellátogatni, a mélybezuhanó vízcseppek alá állni különleges élmény, és látványként sem utolsó, emellett gyönyörű kilátás nyílik innen a völgyre is.
Kilátás a Weeping Rocktól, figyelmesen nézve, a képen látszanak a lehulló "könnyek" is
.................................................
Naplemente a kanyonban
Mivel eléggé „közel” vannak egymáshoz itt a kanyonok, (pár órás távolságra autóval) ezért arra gondoltam, hogy egy nap akár több is beleférhet, de tapasztalatból mondom, ha csak nem sikerül kellően korán kelni, akkor legjobb esetben is csak kettő fér bele, az is csak úgy, hogy nézzük közben az időt, ami esetleg elveheti az élvezetet az adott helytől. Én még szándékoztam volna útba ejteni Zion mellett a cölöp-szerű sziklaformációiról híres Bryce Canyont is, de végül elment az idő Zionban, így az már nem fért bele, rohanni meg nem akartam.
Aznapra szállásomat a Lake Powellnél található Page városában töltöttem (egészen pontosan mellette, a Lake Powell Resortban, ajánlom mindenkinek; gyönyörű panorámájú, igényes hotel, amelynek füves kertjébe éjszakánként a nyulak is betérnek a prériről egy kis csemegéért). Ez már a Navajo indiánok földje, így Page városában is főként ők laknak (egyébként, ahogy elnéztem, Arizona elég nagy része az ő rezervátumuk). A Zion Canyontól kb 3 óra alatt lehet eljutni ide, érdemes még naplemente előtt elindulni így, pláne hogy a Zion autók által járható területén visz keresztül, ami szintén egy kis csoda.
Kilátás a Lake Powel Resortból
Mivel a Lake Powell már részben a Glen Canyon nemzeti park területén helyezkedik el, így másnap reggel nem volt kérdés, hogy aznap mit fogok megnézni. Három híres látnivalója van: az első a Rainbow Bridge nevezetű sziklaformáció, mely a legnagyobb nem ember alkotta híd a világon, a második az Antelope Canyon, mely a nagyon szűk, szinte már barlang-szerű szurdokáról híres, a harmadik pedig a Horseshoe Bend folyókanyar, mely patkó alakú formájáról kapta a nevét.
Mivel a Rainbow-Bridge-hez csak méregdrágán, egy 5 és fél órás hajóút keretében lehetett volna eljutni, melyre vélhetőleg ráment volna így szinte az egész napom, ezért úgy döntöttem, hogy a másik kettő megnézésére szánom a napot. A helyi visitor center a Lake Powell gátjánál található, itt is érdemes egy picit megállni és körülnézni.
Az Antelope Canyonba Pageben, a helyi navajoknál lehet dzsipes túrára befizetni. Autóval ide nem lehet bejutni, köszönhetően ,hogy csak egy kiszáradt folyómederben tudunk ide eljutni (melyet nagy esőzésekkor újra elönt a víz), meg ha jól értettem, ide kísérő nélkül nem is engednek be senkit, állítólag tavaly is meghalt itt két ember, mikor itt érte őket a víz. A kanyont ennek megfelelően a víz vájta ki, ezért is a különleges kinézete. Nevét egyébként az '50-es évekig itt élő antilopokról kapta, melyek mára már az ember miatt a hegyekbe költöztek.
A kiszáradt folyómeder
A Dzsipek, melyek megbirkóznak a tereppel, háttérben az Antelope Canyon bejáratával
A szűk járatokban néhol csak egy ember fér el. Az áradás idején akár a 3-4 méteres magasságot is eléri a víz szintje, mely aztán sebesen, örvényekkel telve zubog végig a szűk kanyonban
Tipp: a legjobb idő a látogatásra, ha délben, illetve nem sokkal dél után érünk ide (kb 20 percig kell zötykölődni, így a 11 óra után induló túrára érdemes ehhez foglalni). Ugyanis ekkor áll a Nap úgy a kanyon felett, hogy a fenti réseken bevilágít, így adva egyedülálló látványt az éppen itt lévőknek (sajnos erre a túrára már nem értem oda, így én „csak” a délutáni fényekben nézhettem meg, beszivárgó napsugár nélkül).
Kilátás felfelé
A kb 2 órás túra után (beleszámítva az oda-vissza utat) könnyed programként még belefér a közeli Horseshoe Bend folyókanyar, ami Pagehez egészen közel található. Táblákkal jelzik, szóval nehéz eltéveszteni, emellett jó parkolója is van, ahonnan kb 600 métert gyalogolva leérhetünk a peremig. Garantáltan megéri!
A folyókanyar még a lemenő nap utolsó sugaraival
Többen már itt várták meg a naplementét
.......................
Naplemente után pár perccel
A cikk második részét IDE kattintva olvashatjátok!
